Just look what fun...

A'sszem, a hozzám hasonló vén csotrogányokat már minden elbűvöli, ami nosztalgikus. Asszem, 1998-ban hallottam először ezt...  (de akkor ám ^^ ) és azóta is van fav, magyarul is :)

https://www.youtube.com/watch?v=dQFAinh7XCA

Kulcstartó

- Gyerekek, az ellenőrzőjét mindenki rakja be a táskájába, és holnap szeretném látni rajta a szülők aláírását, különben nem engedem fel a buszra, akinek nincs aláírva. Értettétek?
- Iiiiigeeeeeen!!!!
  A szőke kisfiú boldogan visította együtt a többiekkel a jóóól elnyújtott igent, majd gyorsan el is süllyesztette a táskájába a kis füzetet.
  Hazafelé baktatva a holnapi versenyre gondolt, és már alig várta. Floorball, ezaaaaz!! Most végre biztosan talál valakit, akivel öröm együtt játszani. Szeretne egy sportot, amiben végre nem egyértelmű, hogy ő fog nyerni, vagy a csapata, hanem valaki tényleg megizzasztja, és minden erejét be kell vetnie, hogy nyerjen, nem csak tessék-lássék elveszi a nyámnyila ellenféltől a labdát és már hálóba is van. Már unta, hogy mindig ilyen embereket fog ki. Vagy csak a sport rossz. Nem tudta.
  Otthon hevesen lengette a szülei előtt az ellenőrzőt, kért egy aláírást anyától, meg apától is, az a biztos, és felvágtatva a szobájába bepakolt mindent a nagy utazótáskájába, kifosztva a spájzot is, na meg elcsomagolta a kedvenc plüssmaciját, aki már nem fért be a zsákba, így kilógott a feje belőle. Nem baj, legalább kap levegőt, gondolta, és azzal le is feküdt aludni, hogy reggel olyan álmosan ébredjen, mint még soha. Értetlenül nézett szét, hiszen szombat van, miért kell felkelnie...? Aztán ahogy leesett eki a tantusz, pizsamástól kilőtt a fürdőbe, fél perc alatt elkészült és úgy futott az iskola felé, hátán a macis hátizsákjával, mintha az élete múlna rajta.
  Megmagyarázta a tanárnéninek, hogy hát ő anyuval és apuval is aláíratta, de apué nem mindig ér, ha nincs ott az orvosi pecsét és ne tudja, megfelelő-e így, de a tanárnő egy elnéző mosollyal felengedte a buszra, hogy onnantól kezdve egészen a fővárosig végighülyéskedjék az utat a barátaival.
  Boldogan kipakolt a kis kollégiumi szobában, ahol helyet kaptak, legalább 10-en aludtak egy szobában, ő pedig pontosan az ajtó mellé táborozott le. Holnap nagy meccs lesz, és erre fel kell készülnie.
  Az edzőjük és a tanárnőjük hangját hallotta az alsó szintről.
- Mindenki lefelé! Edzés!!!
  Floorball-ütőjét felkapva vágtatott le a a többiekkel a lépcsőn. Ő ért oda elsőnek és ez lett a veszte. Nem számított rá, hogy az frissen van felmosva. Még csak az első lépcsőfokra lépett rá, már ki is csúszott a lába alól a talaj, ő pedig lépcsőfokok tömkelegén gurult le, míg az edző egyszer csak fel nem kapta a vérző homlokú, kába Kisét.
  A kórházban tért magához. Az orvos épp valami csípős, aranybarna folyadékkal ecsetelte a homlokán lévő sebet. Mellette a tanárnő épp egy másik dokival beszélgetett, aki valami olyasmit mondott, amit Kise nem akart hallani. Azaz, nem akarta meghallani. Elhinni sem. Elfogadni pedig végképp nem.
  Felpattant, de rögtön össze is csuklott. Borzasztóan fájt a térde. Az edzője lépett mellé, és visszaültette az ágyra a hüppögő gyereket.
- Kise-kun... lesz még rengeteg meccsünk, amiken játszhatsz. De egy agyrázkódás nem játék, ahogyan az sem, hogy kiugrott a térded.
  Kise elképedve bámult le, miről beszél az edző, és akkor látta, mekkorára van dagadva a térde.
- A doktor úr visszarántotta a helyére, amíg eszméletlen voltál - magyarázta az edzője.
  A szállás felé a visszaúton csak csendben hüppögött a hátsó ülésen. Nem játszhat a holnapi meccsen. Miért? Miért kellett leesnie azon a vacak lépcsőn? Miért pont neki? Miért nem Hirokao esett le, ő sokkal bénább, mint ő, és egyébként is egész nap csak cserének ült volna odakint. Talán még kapusnak beállhatna... de ő nem tud védeni, a kapusuk pedig lőni nem... fejét csóválva mondott le a tiszavirág-életű tervről, és szomorú sóhajtással beletörődött: a holnapi meccset ki kell hagynia, ha jót akar magának.
  Másnap természetesen elment megnézni a csapattársait, de annyira unta, hogy már az első pár perc után három gól előnye volt az ellenfélnek, hogy úgy döntött köszöni, de ezt a förtelmet ő nem nézi. Könnyeit törölgetve battyogott ki az udvarra, de a legalsó lépcsőfokon ismét megbicsaklott a lába, és jól fenekékre esett.
  Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ott, ahol ült pityeregni kezdett, és a térdére hajtotta a fejét a nagy sírás-rívás közepette. Ennyire elkeseredettnek még soha nem érezte magát, és ennyire még nem volt igazságtalan vele az élet.
  Ki tudja, meddig hüppögött volna, ha meg nem hall egy huncut hangot a feje fölül.
- Hát te? Szépen seggre estél... ne bömbölj már, annyira nem fájhat!!!
  Egy, az övének sokkal sötétebb bőrszínű kar ragadta meg az ő kis hószínű európai karját és rántotta fel. Nyikkant egyet, mikor hirtelen súly nehezedett a fájó térdére, de megállt rajta, és szipogva nézett az előtte álló, sötét hajú kissrácra. Nagyjából vele egyidős lehetett, de neki, vele ellentétben fülig ért a szája.
- Mit bőgsz ennyire? *cukkolta a fiú* - Floorballos mez van rajtad, jól látom? Miért nem a többiekkel együtt csapkodod a labdát odabent? *kérdezte, a tornateremre mutatva. * - Vagy a sírós anyámasszony katonáját kitiltották?
  Kise ügyet sem vetett a piszkálódásra. Elmondta, hogy tegnap leesett a lépcsőn, ahol agyrázkódást kapott és kiugrott a térde, így nem játszhatott azon a meccsen, amit már év eleje óta jobban várt, mint a karácsonyt.
  A fiú nem szólt közbe, csak figyelmesen végighallgatta és a végén bólintott.
- Értem. Hát, ha ez boldogít, európai kissrác, akkor én sem játszhatok a meccseken. Az edző csak a hetedikeseket viszi , így én hatodikosként, hiába járok első óta edzeni, nem mehetek. Hat éve arra várok, hogy mehessek. De sajnos a korhatár 13 év. *vállat vont* - De sebaj ^^ Mire odajutok, én leszek a legjobb játékos, aki valaha is volt Japánban!!!
- Te is floorballozol? *kérdezte Kise nagy tányérszemekkel.
- Dehogyis! *legyintett nevetve a fiú. - Én kosarazok!
  Hátáról lekapva a hátizsákját elővett egy jókora labdát, és Kise kezébe dobta.
- Nahát... *ámult el Kise, ilyen labda még sosem volt a kezében.
- Kosaraztál már? *kérdezte a sötét hajú kissrác.
- Még soha. Csak hallottam róla. *rázta a fejét Kise.*
- Nesze! Nekem van még egy ilyenem! *csapódott a markába egy csillogó valami, miközben a labda ismét elsüllyedt a hátizsákban és lezárta egy cipzár.
Kise megnézte, mit kapott. Egy jópofa, kosárlabda alakú kulcstartó volt, ami a labda mintha éppen a kosár peremén egyensúlyozott volna.*
- Hogy hívnak? -*kérdezte*




 
- Már sajnos nem emlékszem, mit válaszolt. *sóhajtott Kise, miközben hanyattdőlt az iskola tetején, és unott arccal a szájába tömött egy mochit, amin rágódni kezdett.*
- Aham... * bólintott Aomine, és ő is lopott egyet Kise mochijai közül.
- Csak ennyit reagálsz? *kérdezte Kise némileg sértetten. * - Elmondtam a legszívhezszólóbb történetemet, te meg csak annyit reagálsz, hogy "aham"?
- Miéh, mif regáffak? *csámcsogta Aomine teli szájjal, majd lenyelte a hatalmas mochigömböt, és a fiúra meredt. * - Szóval most elvesztetted a kulcstartót, amit egy olyan kisfiú adott neked, akinek a nevére sem emlékszel, és ezért vagy annyira elkenődve?
- Igen! *füstölte Kise.
Aomine sóhajtott egyet, és az ölébe húzta a fiút, miután megbizonyosodott róla, hogy senki sincs rajtuk kívül a tetőn. Kise szomorú sóhajait hallgatta egy darabig, majd a fiú álla alá nyúlva kicsit megemelte a fejét, és egy nagyo puha csókot nyomott az ajkaira.
- Mennem kell, különben elmegy az utolsó vonat...* szabadkozott, miután a csók megtört*
- Menj csak... *bólintott Kise* - A buszig még majdnem egy órám van, addig mégegyszer körbejárom az iskolát, hátha megtalálom.
- Ne fáradj vele annyit. * mondta Aomine nemtörődöm hangsúllyal, miközben a hátára dobta a hátizsákját. * - Mindenesetre örülök, hogy egy ilyen kissrác akkora benyomást tett rád, csak mert neked adta a kedvenc kulcstartóját. Adok neked én is valamit, nehogy elfelejts. *villantott egy bishi mosolyt a fiúra, és megfogva a kezét, feljebb emelte, majd belepottyantott valamit, és rázárta az ujjait, majd egy gyors arcrapuszi után a vonatállomás felé sietett.
  Kise csak állt ott megbűvölve. Még mindig a mesének a hatása alatt állt, amit Aominének mesélt, de most valahogy már két fiú is foglalkoztatta. Ki lehetett az a kis hatodikos? És ki Aomine, hogy ennyire szeresse?
  Óvatosan kinyitotta a tenyerét. Egy kosárlabdát ábrázoló kulcstartó volt benne.